Tanulmányok: Galgóczi Erzsébetről

Kiss Noémi: Az írói példakép. Anyakép?

Az anya: tejet és nyelvet ad. Az anya egyszerűen: van, nélküle nincs semmi, mi sem.

Galgóczi Erzsébet prózájával viszonylag későn találkoztam. Nem mondanám, hogy valódi anyafigurám. Inkább csak pótcsöcs. Az anyák szelídek, ő pedig harcos típus. Szikár arc, redők dőlnek a szemek alatt, rövid, kurta haj, fiús lány, férfias nő – mondhatnám rá. De nem mondom, mert nem a külseje érdekel, szeretnék eltekinteni a portréjától.

Találkozhattam volna vele korábban, hiszen a felülről diktált, ún. szocialista realizmus esztétikai gépezetének ismert írója volt még a nyolcvanas évek végén is. Azonban semmi nem állt távolabb ifjúkori olvasónaplómtól, mint a mesterségesen fenntartott kánon szerzői, és unalmas, kreált, hamis igazságokat eljátszó, harcos műveik. Diákkoromban az ellenzéki írókat szerettük. Faltuk a szamizdatot, költészetet idézgettünk, és inkább a klasszikus modern irodalmat hoztuk volna újra divatba. Sőt, volt olyan szakkör, ahol antik szerzőket elemeztünk, de még a régi magyar protestáns elbeszélő irodalom is közelebb állt hozzám, mint a kortárs szocialista. Illúziókban éltünk. Petri Györgyöt, Oravecz Imrét, Pilinszky Jánost és Tandori Dezsőt olvastuk. Hát igen, olvasmánylistáinkon nem szerepelt túl sok nő. A magyar irodalomból általában is hiányoznak a női nevek. Hiába keressük őket, hiába kutatunk fel minden eldugott lukat, be vannak tömve. Hiába támasztjuk fel egyiket-másikat, eltűntek.

A feminista kritika (első hullám, második hullám, posztfeminizmus, gender, queer) akkoriban szóba sem került, még az egyetemen sem, pedig már a 90-es évek elején jártunk. Bár titokban voltak kedvenc írónőim. Szabó Magdát már az általános iskolában, lecke után, a napköziben letudtam. A gimnáziumban kissé görcsösen a pad alatt mormoltunk egy-két Nemes Nagy Ágnes-szonettet. Aztán ott van például Rakovszky Zsuzsa. A vidéki egyetemen, ahol tanultam, fénymásolatban terjedt kis példányszámban kiadott kötete az irodalom tanszéken a docensnők és a diáklányok között. A férfiak akkor még fanyalogtak rajta az akadémián, mi meg már az akadémián fanyalogtunk. Talán a mai napig ő tud a legpontosabban verset írni a testről és a szemmel alig észrevehető érzéki világról, de talán nekem már nem elég provokatív a hangja, vagy nem is tudom, valahogy eltűnt az életemből, elhagytam, mint kiházasodó gyerek az anyját. Szerelmes a megunt csókot.

Mára kicsit megváltozott a kép. Körülbelül úgy három éve fedeztem fel a szocialista magyar irodalom egyik legismertebb szerzőjét, aki történetesen nő, és elég bátran írt, nőkről, hatalomról, rendszerről. Olyan szerzők, művek izgattak, melyek közvetlenül az előttem lévő generáció életérzéseit beszélik el lehetőleg direkt módon (nyelvjáték és prózafordulat nélkül), olyanokét, akikkel nem találkozhattam személyesen. Régimódiasan: sorsok érdekelnek, élettörténetek. Így akadtam rá Galgóczi Erzsébet legismertebb regényeire, melyek az utolsó korszakából valók: a Törvényen belül (1980) és a Vidravas (1984).

Mindkét mű az ötvenes évek Magyarországán játszódik, hősei értelmiségi nők; kemények, soványak, a mű elején darabos gondolkodásúak, a végén csalódottak. Mégis izgalmas helyzetekben találkozunk velük. Azt a szerepdilemmát dolgozzák fel ezek a regények drámai módon, ami Galgóczi személyes életéből ered: a paraszti, kulák származását és a leszbikusságot. Mindkettő törvénybe ütköző dolognak számított. Törvényen belül című műve ismertebb, Makk Károly 1982-ben filmet készített belőle Egymásra nézve címmel. A film a regényből kiindulva, tabutörő módon viszi vászonra az értelmiségi nő értelmetlen halálát, vállalhatatlan igazságérzetét és furcsa szexualitását állítva a középpontba. A lengyel barátnőinknél kultuszfilm. Amikor készült, egyetlen magyar színésznő sem vállalta a főszerepet, “csak” két karcsú és sovány lengyel, akik fantasztikusan játsszák el a dekadens magyar karaktereket.

Galgóczi nem realista, ma már biztos vagyok benne. Prózáját sokáig a realizmus nem túlságosan találó fogalmával illették. Általában dekadenciáját bírálták, és őt sajnos ezek a bírálatok nevelték. Leánykorában Lukács György még élő meghatározója volt a magyar realizmusnak, akinek a hatalom komolyan, vagyis feltehetőleg szó szerint vette írásait. Lukács esztétikai nézete szerint “minél nagyobb valamely író, annál kevésbé privátak az élményei és az alkotásai”. Galgóczi és más kezdő művészek, értelmiségiek az 1950-es években az önkritika állandó kulturális nyomása alatt álltak. Ez a hatalom széles körben alkalmazott technikája volt a sztálini Szovjetunióban. Írók, kritikusok, rendezők publikálták az újságokban saját önkritikájukat, fedték fel “erkölcstelen” magánéletüket. Talán szokatlan és szembetűnő eredményre vezetett Galgóczi esete, aki ekkor szégyenteljesen vallott homoszexualitásáról. Saját bevallása szerint érzése burzsoá betegség, mellyel keményen meg kell küzdenie. Naplójában több bejegyzést találunk e küzdelemre vonatkozóan, melyeket a korabeli pártzsargon kifejezéseivel vetett papírra: “Persze egészen nyugodt nem vagyok, mert ott van még legújabb ellenségem: a szervezetem.”

Egy időben ugyan háttérbe szorultak művei, de aztán ismét a hatalom kegyeltje lett. Az 1970-es évek végétől viszont már látványosan is egészen másképpen nyilvánult meg, mint korábban. “Betegségét” nyíltan vállalta, és a Törvényen belülben erős kritikát fogalmazott meg a szocialista rezsimmel és az általa hangoztatott értelmiségi nőideállal szemben.

Művét a korabeli kritikusok önéletrajzként olvasták. Pedig nem volt az. Atúl sok pesszimizmust és a “fekete körömlakkot” rótták fel – mert nem szerették furcsa (bátor vagy beteg? – eldönthetetlen) mondanivalóját. Pusztán egy női sors ábrázolását lényegtelen, magánéleti elemnek tekintették nálunk akkoriban. Akárcsak ma. Számtalan irodalomkritikusunk tartja ezt a véleményt, kínosnak érzi, ha nő női sorsról ír. Igazuk volt, de nem az ítéletüknek, épp ellenkezőleg: Galgóczi tényleg pesszimista és dezilluzionista, kelet-európai szellem.

Erős alkat, naiv idealista, de nem eléggé szuverén. Bátor, de megalkuvó.

Kisregényének hősei a társadalom perifériáján végzik, figurái értelmiségi nők, akik a Rákosi-érában vagy az 1956-os forradalmat követően elveszítik az egzisztenciájukat, a nagyvárosban élnek, munkanélküliek, kávét szürcsölnek, Munkás cigarettát szívnak, esténként olcsó konyakot isznak, majd egymás ágyába bújnak. Hideg, fűtetlen albérletükből pesti presszókba menekülnek, és azon morfondíroznak, öngyilkosok legyenek-e, vagy szökjenek inkább Nyugatra. (Majd félmillió ember hagyta el ekkoriban az országot.)

A Törvényen belülben olyan dilemmát kellene megoldania a főhősnőnek, Szalánczky Évának, melyben a kollektív meggyőződés, a sulykolt intellektuális rend és a szabad szellem ütköznek egymással. Egymás útját állják, úgy is, mint test és társadalmi szerep, szexuális vágy és politikai meggyőződés. Számomra íróként azért fontos Éva figurája, mert képes egy összetett dilemmát kifejezni, az identitásválasztás szabadságát lobbantja fel úgy, hogy eleve lehetetlennek állítja be. Egyszerre finom és karcos, nőies és kisfiús. Kíváncsi lennék, a mai korban hogyan íródna meg ez a regény másképp. A szavak szabad megválasztására nem sok esélyt látok. Túlságosan meg van kötve a kezünk. Galgóczi próbálta áthágni a határokat. Kompromisszumot kötött és lázadó volt, de a kettő együtt lehetetlen. Elfelejtették. Nem sikerült neki. Legalábbis az életében már nem, az írásban? – talán. Egyelőre eldöntetlen ügy.

A szimbolikus hatalmi renddel szembeni (egyéni, női, sorsszerű) ellenállás és e bomlás mentén kibontakozó történet máig érvényessé teszi regényét. Hiszen nálunk ma sem tesznek mást az írónők, mint hogy a szabad beszéd formáját keresik egy számukra kissé szűkre szabott térben. Miközben persze felnőtt vagy felnövőben van egy írónemzedék, amely számára Galgóczi Erzsébet hatása felszabadító lehet, ugyanannyian vannak, akik elutasítják őt. Nem, azt hiszem, ő nekem sem igazi anyafigurám, de jelenleg nehezen találok helyette valaki mást. A nők többsége túlságosan hamar kiesik. A női kánon üres helyekkel van tele. Nehéz volna bárkibe is kapaszkodni, bárhol helyet foglalni. Vagyis: ott, ahol csak üres székek vannak, túl könnyű leülni. Nincs hagyomány, mert nincsenek elődök. Anyák pedig kellenek a gyerekek mellé. Akárhonnan nézzük: nőírónak lenni szopás Magyarországon.

forrás: Magyar Narancs 2007/36. »



Comments are closed.