Interjú: Megbántott, sírok. Megdicsért, örülök.

vs.hu (2013. december 2. 16:03)

„Megbántott, sírok. Megdicsért, örülök.”  Kiss Noémi, egykori úszó
Ugyanott és ugyanannál az edzőnél úszott, mint Szepesi Nikolett, csak tíz évvel korábban, még Egerszegi Krisztina csapattársaként. A medencében lett író, mostanáig mégsem tudott erről beszélni. Egy ikerpár anyja, író, irodalmár, a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének adjunktusa.

 

Minden könyvedben benne vagy az életeddel és az élményeiddel, de az úszóként töltött éveidről a Szepesi-könyv megjelenéséig nem írtál. Miért?
Azt, hogy nekem milyen ellentmondásos érzés volt, hogy nem lehetett gyerekünk, és milyen nehéz volt aztán a mesterséges megtermékenyítést végigcsinálni, a szülés, majd az inkubátor mellett ácsorogni és kopogni egy üvegfalon át, mert korábban és kisebben érkeztek a gyerekeink, vagy hogy milyen ikrek mellett anyának lenni, felnőtt fejjel éltem át és felnőtt fejjel, tudatosan írtam meg az Ikeranyában. De azt, hogy milyen volt gyerekként úszni, versenyezni, milyen volt, amikor féltem, fenyítettek és megvertek, amikor reszkettünk edzés előtt, azt íróként is nagyon nehéz megfogalmazni. Nem véletlen, hogy ezekről az úszótársaim sem beszéltek soha, sehol nyíltan, azok sem, akikkel én bármikor behelyettesíthető vagyok. Ahogy az sem, hogy a mélyebb bugyrokba Szepesi Nikolett sem megy le, és nem is elsősorban fájdalommal ír, inkább bulváros kicsengéssel. Nem analitikus könyv, nekem mégis nehéz volt még végigolvasni is azokat a részeket, amikor az edzésekről, az edzőkről, az edzőtáborokról, a gyúróról, a szexuális kiszolgáltatottságról, vagyis az úszásról és a Kőér utcai uszodáról ír.

Neked miért? Irodalomtanár és író vagyok, túl rengeteg könyvön és több százezer oldalon. Olvastam anno a német úszónőkről is, de teljesen más egy olyan könyv, aminek a szereplőit te is ismered, aminek a helyszínein te is jártál, ahol te is kaptál pofont. Jön egy bulvárkönyv, ami visszavisz a múltadba. Amire az utóbbi húsz évedben nem gondoltál. Megérint. Kinyitja a szemedet. Hogy harminc év elteltével, miközben a világon és Magyarországon is annyi minden változott, van olyan hely, ahol ma is minden ugyanúgy van, a módszerek is ugyanazok. És ebből a szempontból egyébként teljesen mindegy, hogy van megírva, mert végül is azt a nyelvezetet, ami az uszodai szexualitásról és az

Milyen volt visszamenni? Másképp látod ma az úszóéveidet, mint ahogy gyerekkorodban megélted? Ma már rálátok az érzelmeimre, akkor meg csak éreztem. Szeretem, utálom. Megbántott, sírok. Megdicsért, örülök. Most kezdtem el ezeken gondolkodni. Együtt úsztam Egerszegi Krisztinával, és amikor 14 évesen olimpiai bajnok lett, örültem a sikerének, és azt gondoltam, mennyire jó lehet a dobogó tetején állni és hallgatni a Himnuszt. Szurkoltam neki nagyon. Ma már azért megkérdezném tőle, valójában mennyi öröme volt ebben az egészben, tényleg olyan jó volt-e neki, mit mesél erről a gyerekeinek.

Neked mennyi örömöd volt benne? Nincs ilyen kérdés, nem volt benne öröm. A vízilabdázásban van, mert az játék és stratégia. Az úszás egy másik világ, egy őrület, egy másik bolygó, ahol más értékek vannak, mint az uszodán kívüli világban, és ahol sosem számított, nem volt szempont, hogy jó-e neked, örülsz-e. Illetve mindent úgy éltünk meg, amikor nem kellett úszni, nem kellett beugrani a medencébe, a klóros vízbe, amitől már a bőrünk is undorodott. Persze, pillanatnyi boldogságok voltak, ha nyertünk, ha megkaptuk a szép tréningruhánkat. De igazi örömöt világi dolgok adtak, a walkman, a kőmosott farmer. És arra vágytunk, hogy csupa olyasmit csinálhassunk, amit az uszoda tiltott. Elmenni például egy bármilyen iskolai buliba.

Te hogy kerültél a “másik bolygóra”? Anyai ágon sportcsaládból jövök, sporttagozatos általános iskolába jártam, a mi iskolánk a Honvédhoz tartozott – ott kezdtem el hétévesen úszni. Volt egy edzőnk, aki minden délben szó szerint belénk tömte az ételt. A májat is, amitől én undorodtam. És apukám, aki soha nem sportolt, és ezt az egy alkalmat leszámítva soha nem is jött le értem az uszodába, éppen azt látta, hogy sírok. Meglepődött az edzői módszeren, és átvitt a Spartacusba.  Ami nekem akkor, nyolcévesen, nagyon jó volt. A világ egyik legjobb csapatában úszhattam, olyan sávban edzhettem, ahol nem kellett nyomorogni, nem csapkodtuk és rugdostuk szét egymást, nem horzsolta véresre az oldalamat a kötél. Meg szép dresszeim voltak, márkás cuccaim, Adidas cipőm egyedüliként az osztályban, kalóriapénzem. Egy elithez tartoztam, nem kellett bejárnunk az első és utolsó órákra, nyugatra utaztunk. Amúgy meg nem értem, hogy bírtuk ki azt az egészet.

Te például mi mindent? Leginkább a félelmet. Arra voltak alapozva az edzések. Félelemből úsztam, féltem a büntetéstől, a megszégyenítéstől. Emlékszem, a délutáni edzések előtt mindig azt tudakoltuk, milyen hangulatban van az edzőnk. És mivel általában alvásból jött, leginkább nagyon szar kedve volt, így általában azt a választ kaptuk: „már megint nagyon ideges, borostás, baromi sokat cigizik”.

Büntetés miért járt? Lógásért, késésért, ha nem úsztuk meg a szintidőt. Büntetés volt a klottgatyában úszatás, a békaügetés, verés bottal vagy papuccsal. Volt egy srác, akinek a verés csak azért járt, mert létezett. Irritálta az edzőnket a maflasága, a bénasága, hogy soha nem beszélt vissza. Olyan verhető volt. Berángatta a WC-be, megverte, kijöttek. Mi pedig hallottuk, fél szemmel figyeltük, de nem álltunk meg, nem kérdeztünk, úsztunk tovább.

Kérdezni amúgy ért? Nincsenek kérdések.  Nem is tudtam, hogyan kell, egyetemista koromban, Németországban tanultam meg, hogy fel lehet tenni kérdéseket. De eleinte nem értettem, miért kérdezgetik a diákok a tanárokat, és mi az, hogy vita. Ilyen az uszodában, hogy bármit megkérdőjelezel, nem volt.

És barátságok? Ott minden a teljesítményről szólt, a test kordában tartásáról, hogy hogyan lehet minket úgy terhelni edzésen, hogy ne essünk össze, a versenyen meg kurva jók legyünk. Ilyesmi, hogy barátság vagy fecsegés ebbe nem fért bele. Bemész a vízbe és egyedül vagy. A mi „barátságaink” arról szóltak, hogy együtt szenvedtünk a bordásfalon, a gumikötéllel, és a medencében. Az a testek barátsága volt. Szolidárisak voltunk egymással, és a legtitkosabb gondolataink arról szóltak, milyen jó volna, ha nem kellene úsznunk. Ezek kötöttek össze minket. Parodizáltuk az edzőinket, kibeszéltük őket, gúnynevet aggattunk rájuk, kinevettük a csajaikat, elloptuk az edzésnaplót. És persze, próbáltuk kijátszani őket. Volt például egy lány, aki bármikor tudott hányni, és akit edzés helyett el lehetett kísérni orvoshoz.

Hierarchia volt a csoportban? Aki jól úszott, az menőnek számított. Meg az is fontos volt, kit kedvel az edzőnk. Aki mindig gondoskodott is arról, hogy legyen egy kedvenc a középpontban, és legyen valaki a periférián. Mi pedig versengtünk egymással. Ettől pedig javult a teljesítményünk.

Menő és periférián lévő között lehetett jó kapcsolat? Persze, hiszen sosem a vetélytársaddal vagy jóban, hanem azzal, aki gyenge. És a gyenge is az erőssel akar barátkozni.

Te voltál középpontban? Az elején, aztán a vége felé, amikor az egyik szokásos, sportorvosi felmérő után kiderült, hogy annyira túlterheltek az edzések, hogy lemaradtam a testi fejlődésben. És akkor az edzőm elkezdett dédelgetni. Már majdnem kicsúsztam, már majdnem abbahagytam, de akkor jött ez a „gyere vissza, még egyszer felépítünk”.

Milyen volt? Jó volt, nagyon. Újra jól úsztam, iszonyatosan boldog voltam, mert megdicsért az edzőm. Mintha egy ketrecbe volnál bezárva, szadiznak, aztán egyszer csak nagyon kedvesek lesznek hozzád, kiemelnek, biztatnak. Mindenki erre vágyik, mert ez baromi jó. És ennek van egy dinamikája: a rivalizálás, a befutó, aztán amikor a társak is kicsit félrehúzódnak.

Az edző szeretetéért is úsztatok? A figyelméért. Ő volt a mester, a megkérdőjelezhetetlen vezető, aki a hangjával, a testével, az edzésnaplójával és mindenhogyan jelen volt az életünkben. Az öltözős néni a beépített embere volt, minden nap jelentette, miről beszélünk. Belelátott a magánéletünkbe is, tudakolt, felügyelt. Mindannyian az edzőnktől függtünk, a testünk barátságait is bármikor elvághatta. Ha bárkivel problémája volt, csak beszállt a köztünk lévő vitákba, és szépen elvarrta az illetőhöz fűződő szálainkat – kiközösítettük. És apa is volt, akiért a fiúk ma is rajonganak, kiállnak mellette. Nézd meg azt a levelet, hogy kik vonják kétségbe Szepesi Nikolett szavait. A lányok nem, Egerszegi Krisztina és Kovács Ágnes neve sincs ott. Talán mi könnyebben kiszállunk ebből, könnyebben elengedjük az apafigurát. Vagy a fiúk nem élték meg akkora megaláztatásként azt az egészet. Mondjuk, nem nekik kellett 10-12 évesen, fürdőruhában kiállniuk az edzőik és a társaik elé, hogy pontozzák őket, mint egy szépségversenyen. Nekünk még azt is a fejünkbe vésték, hogy akinek szép az anyukája, abból nagykorára biztosan jó nő lesz. Vagy itt ez a csapatkép: a fiúk egyenmelegítőben vannak, mi, lányok pedig a sajátunkban. Pedig mi is ugyanúgy nyertük az érmeket. Az egyikünk olimpiai bajnok lett, a másik háziversenyeken győzött, de az edzéseket mindannyian ugyanúgy végigcsináltuk.

Kicsi bácsi volt? Régi bútordarab, minket is masszírozott. Szerette szagolgatni a lányokat, lihegett körülöttünk.

Otthon beszéltél ezekről? Anyukám a durvaságokról tudott, és többször szólt is az edzőmnek. Ma, amikor erről kérdezem, azt mondja, akkoriban, a szocializmusban, minden más volt. Nyugodtan engedett el kilencévesen tök egyedül a koromsötétben tök messzire edzésre, mert kisgyerekként sem voltam veszélyben az utcán. És ha nem indult időben vagy lerobbant a villamos, én is simán beültem abba a munkásszállító buszba, ami Kőbányára, az uszoda közelébe hordta az embereket dolgozni. Apukámmal nem beszélünk erről, ő szemérmes, polgári, nagyon diszkrét.

Jó, de a szüleid nem láttak rajtad soha semmit? Hogy nem olyan kedvvel mész edzésre, vagy nem olyan kedvvel mész haza? Lehetőség se nagyon volt rá, hogy megkérdezzék, miért ilyen az arcod, hogy érzed magad. Uszodában vagy iskolában voltam, hétvégente pedig versenyen. Minden pillanatom ki volt számolva. Hazaértem edzésről, és este hétkor már mentem is aludni, mert reggel ötkor keltem. Mert evidens volt, hogy “minden reggel háromnegyed hatkor csobbanás”. Így mondta az edzőnk.  Akivel most, felnőtt fejjel, újra álmodtam.

Mit? Vonzalom és verés. Szadomazo. Szeretem és érdekel, találkoznék vele, de baromira félek tőle. Mikor csobbantál örömmel utoljára? Évekkel azután, hogy abbahagytam.

Ha ennyire rossz volt, miért jártál ilyen sokáig?
Mert tehetségesnek tartottak és mert mindig jött a jó eredmény. És mert onnan nem lehetett csak úgy kiszállni. Az uszoda volt az otthonod, amihez kötődtél. Ott ebédeltél, ott dőltél le, ott tanultál meg mindent. Hogy ki a hülye, ki a jófej, mi az, hogy komcsi. Mindent. Lehetetlen volt nem lemenni edzésre, ha mégis előfordult és nem volt orvosi igazolásod, másnap kétszer annyit és kétszer olyan keményen kellett edzened. És ha kiszálltál, azért is verés járt. Ezért is mondtam korábban, hogy nem volt ebben öröm, inkább egy tábor volt. Mint Ottliknál az Iskola a határonban. Vagy Kertésznél a Sorstalanságban.

Végül hogy szálltál ki?  14 évesen szétestem, nem ment, kicsúszott a lábam alól a talaj. Meghalt a nagypapám, akit nagyon szerettem, pszichés problémáim voltak, nem tudtam aludni, nagyon fáradt voltam. És akkor kellett eldönteni, hogy mégis úszom tovább vagy gimnáziumba megyek – utóbbit választottam.

Abban, hogy az egészről ennyire keserűen beszélsz, mennyire van benne az, hogy nem lettél nagy és híres úszó? Apukám mondta egyszer, hogy „te nem vagy semmi, pedig te is ugyanolyan sokat dolgoztál, mint az, aki eljutott az olimpiára”. Ez egy nagyon durva mondat volt. De nem azért beszélek így az egészről, és nem azért írtam azt a két cikket, mert nem lettem nagy úszó. Hanem hogy visszaidézzem az akkori énemet, érzéseimet, társaimat, viszonyaimat. Amúgy meg, miért ne dicsekedhetnék azzal, hogy a világ egyik legjobb csapatában úsztam, és ilyen-olyan érmeim vannak nekem is.

A gyerekeidnek mit mesélsz ezekről? Nem mutogatom nekik az érmeimet, nem is tudom, hol vannak pontosan. Talán a családi telek pincéjében, a törött lábú babák mellett. De az jó érzés, amikor a Balatonnál elmondják idegeneknek, hogy anya nagyon jól úszik, és minket is megtanít majd. Anyukám meg mindig azt mondja, ne vigyük még le őket az uszodába, várjunk még. És hogy nem kéne őket versenyeztetni.

Van olyan, amire azt mondod, mégis az uszodának köszönheted? Keresem a szerepem még ma is, nem akarom a gyerekeimet úgy elengedni otthonról, ahogy engem anno elengedtek… Az úszásnak köszönhetem, hogy kitartóan tudok dolgozni, íróként ma elég hasonlóan telnek a napjaim: korán reggel dolgozom, aztán délután újra. A gyerekek mellett is, sportnyelven szólva: jól terhelhető vagyok. Az úszás ledarálja a lányokat, de emancipálja is őket. Küzdőképességet ad, szellemi és fizikai munkabírást. Nemrég fejeztem be egy hosszabb regényt, és bármikor fölcipelek egy szekrényt a negyedikre. Ugyanakkor pszichésen sérülékeny vagyok, össze tudok zuhanni. Nem tudom könnyedén venni, nem a kemény oldaláról megfogni a dolgokat, nem észrevenni rögtön a problémát. Nyafogok, mint edzések előtt, aztán hajtok.

És hogy író és ilyen író lettél? Én nem a boldogság írója vagyok. Az öreg írók azt mondják, nem abból lesz a végén író, aki megfelel a mítoszoknak és sokat iszik. Hanem abból, aki minden nap oda tud ülni dolgozni. A sport odaültet az asztalhoz. Az úszás olyan, mint az írás. Egyszerre monoton és katartikus. A medencében kezdtem el írni: egy levegő, egy mondat. Elég fiatalon magányos farkassá válsz.  Elég korán sérülsz. Hideg leszel, a közösségi életre képtelen, inkább megfigyelő maradsz. Vagy nem tudok jól működni, ha van egy domináns főnököm – több munkahelyemen ezért maradtam ki. A korábbi, edzőmhöz való viszonyom ment át a különböző életszakaszaimon. Volt idő, amikor kellettek az idolok, mert nagyon akartam kötődni, és nem szexuálisan vonzódtam az idősebb mestereimhez, csak a saját korosztályomban nem éreztem jól magam. Az irodalomban is általában idősebbek a kedvenc kolléganőim. Lehet, azért van ez, mert a sportban ilyesmit sosem kaptam. A sport nagyon rideg, nagyon hiányzik belőle az anya. Sokszor sírtam edzésen azért, hogy nincs ott az anyám, vagy nem jön értem edzés végén.  Van a könyvemben egy rész, a legutolsó, ami az anyáról szól és amiről mindenki azt gondolja, hogy a saját anyámat írtam meg. Anyukámnak ez a kedvenc része. Mert ő meg azt gondolja, hogy az ő anyjáról szól.

forrás »

  • uszok


Leave a Reply